„ Kedves édes anyám,
Elköltöztem. A határon túlra. Az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen
is túlra. Új-Zélandra. Sokáig érlelődött bennem a gondolat. Napról napra
erősödött a veríték csípése Magyarországon. Ahogy a mindennapokban
próbáltam helyt állni, minden óra a nehézségek által generált
frusztráció leküzdésével telt. Egyre csak az éreztem, nem lehet, hogy
ennyi munka és odaadás csak ennyi eredményt és megbecsülést szüljön.
Kell, hogy legyen értelme a mindennapok kínkeserves gyaloglásának.
Aztán eszembe jutott, hogy mit tanítottál. Szorgalmasan, csendesen
helytállni bárhol. Mindenhol. Hogy fontos, mit mondanak rólam. De az még
fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. Meg hogy tanuljak, mert azt
nem vehetik el tőlem. Igazad volt.
Mindezt elhoztam magammal,
ahogy elhoztam feleségem és két kislányom is. Az unokáidat. Akik a sok
szenvedés és lemondás után örömmel tölthették volna fel napjaidat. Akik
kicsi kezükkel megfoghatták volna a szoknyád szélét és vezethettek volna
a kertedben. Akik segíthettek volna az édes paprikát szedni. Akik
csevegésükkel mosolyt csaltak volna elgyötört és ráncoktól szabdalt
arcodra.
Elvettem őket tőled. Elvettem az egymás mellett
töltött órák örömét és a csendes vagy néha néma beszélgetéseket. A
kályha mellett ülést és a dió törését. A közös szőlőszedést és a téli
hólapátolásokat. De ennél még többet. A nevetéseket.
El kellett
indulnunk, mert úgy éreztük megfulladunk. Megöl bennünket a
frusztráció. A tehetetlenség. Hogy a szorgalom és a csendesen helytállás
nem elég. Hogy a tudást is elvehetik tőlünk, ha nem értékelik, amit
általa alkotunk.
Elindultunk. Féltünk. Sokszor vissza akartunk
fordulni. De inkább megküzdöttünk az ismeretlennel és alkalmazkodtunk
nap mint nap, minthogy napról napra lemorzsoljanak a szívünkből. Mert
itt napról napra előre léptünk. Tanultunk és alkalmazkodunk. De legalább
egyenes irányban előre. Itt értékelik a csendes szorgalmat. Itt a
sokszínűség érték. Itt meg tudtunk kapaszkodni. Nem pedig kapaszkodva
lecsúszni.
De a szívünkből egy jókora darab Otthon maradt. Mert
az szülőhazánk továbbra is Magyarország. A csodálatos ország, amelyik
eltékozolja mindazt a jót, amiért a világ többi része vágyakozik. Amit
kívülről színes, kreatív és életvidám emberek hazájának gondolnak.
Vágyunk haza.
De maradunk. Maradunk mindaddig, amíg odahaza nem
értékelik az alázatos munkát. Amíg biztonságban és tisztességben
nevelhetjük majd a gyermekeinket. Amíg a játszótereken és parkokban
odahaza is hagyhatjuk őket mezítláb szaladgálni. Amíg ha megtakarítunk,
előre jutunk.
De addig maradunk. Fájó szívvel. Haza vágyakozva.
Utánatok és mindazért a jóért, amit nekünk a szülőhazánk, Magyarország
jelent. Tudva, hogy nekünk ugyanígy fájni fog, ha a gyermekeink fogják
magunkat, és elutaznak az Óperencián Túlra. Nélkülünk.
Mert a
mi gyermekeink is keresni fogják a megbecsülést, szeretet és
biztonságot. Szeretném, ha mindez addigra Magyarország lenne. Akkor
boldogan visszük haza mindazt a jót és értéket, amit itt
összegyűjtöttünk. Hogy az Édes Otthonunk javára váljon. Majd akkor.
De a távolság ellenére egy dolog változatlan marad.
Szeretünk Téged.
forrás: http://hu60.webnode.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése