Tessék megérteni, hogy az egzisztenciális félelemből ki nem mondott állásfoglalás épp azt az egzisztenciát fogja ellehetetleníteni, amelyet óvnak azok, akik tűrnek.

Schilling Árpád: Tessék politizálni!

Élet ÉS Irodalom 50. szám, 2012. december 14

Igyekszem figyelemmel követni a mértékadó hazai művészek nyilatkozatait . Többségük viszolyogva tekint a politikára, és sohasem mulasztja el megjegyezni, hogy a művészet nem politika, ők maguk sohasem szeretnének belefolyni a politikai csatározásokba és így tovább.   Amikor egy vidéki színházigazgató, aki nyíltan rokonszenvezik a kormányzó párttal, vagy pontosabban annak elnökével, de színházában közhelyesen szórakoztató – közismertebb elnevezéssel: bulvár – műsorokat szervez, akkor minden ellenkezése dacára politikát művel, öntudatlanul.   Egy másik elkötelezett színigazgató, aki szintén rokonszenvezik a jelenlegi kormánypárttal, sőt ágazati vezetőként a kormány szócsöveként és egyik ideológusaként is működik, rendszeresen hangoztatja, hogy véget kell vetni az embereket ostorozó színházcsinálásnak, és itt az ideje, hogy több reményt és szeretetet sugározzanak a színházak.   Ő maga szintén gyakran tesz hitet amellett, hogy a művészet tartsa magát távol a politikától. 

Vannak olyanok is, akik igyekeznek az általuk vezetett színházi intézményben hangot adni társadalomkritikai észrevételüknek, elsősorban különböző klasszikus darabok kortársi interpretációján keresztül, de még ők is azon az állásponton vannak, hogy a művészember ne politizáljon, inkább alkosson olyan műveket, amelyek képesek kifejezni a rejtett véleményeket. 

Van olyan kortársművészeti intézmény, amelynek vezetője megpróbált rendkívül óvatosan beszélni az ország kettéosztottságáról, de kizárólag a kiállítás tematikáján keresztül, és akkor is kínosan ügyelve az általa politikailag korrektnek tekintett egyensúlyra. (Az említett vezető, miután az ultrakonzervatív lobbi kiszervezte alóla az intézményt, lemondott pozíciójáról.) Aztán van kultúrpolitikai vezetővé avanzsált szerző is, aki szintén ellenzi a politizálást, bár bizonyos megjegyzéseivel egyértelműen ideológiai üzenetet közvetít, nem mellesleg kiszámíthatatlan kormányzati döntésekhez asszisztál. Van olyan belsőépítész is, aki villámgyorsan kapott rendkívüli hatalmat, élet és halál urává vált a teljes művészeti területen, de ő sem szereti a direkt politikát.

Mit jelent az, hogy politika? Azt jelenti, hogy közélet. Mit jelent a politizálás? Közéleti tevékenységet jelent. Mit jelent a közéleti tevékenység? A közösségéért felelős polgár aktív jelenlétét jelenti a közügyekben.

Túlhaladottnak, sőt eleve értelmetlennek tartom a civil és a politikai társadalom kettéválasztását. Miért csak politikus politizálhat? És egyáltalán mit jelent esetükben a politizálás? A biztos pártválasztók többségének manipulálását a politikai marketing eszközeivel. Slussz. Hol vannak itt a közügyek? Nyilvánvalóan sehol, s ha mégis, leginkább a civileknek aposztrofált polgárok – bérmunkások, vállalkozók és munkanélküliek – körében. A gyerekek, a szüleik, a tanáraik, az orvosaik és a munkaadóik körében. Minden egyes magyar állampolgár kezében vannak a magyar közügyek. A politikus sincs birtokában több statisztikai adatnak, több tudásnak, információnak, összeköttetésnek, nem tud sem tervezni, sem kivitelezni, sem értékesíteni, sem újraelosztani, sem felépíteni, sem megtisztítani, sem törvényt alkotni, sem betartatni, sem felszabadítani, sem rabosítani, sem érdemtelenül támogatni, sem kirekesztően elvonni a polgárok aktív részvétele nélkül.

Felháborítónak tartom, hogy a művészek nem hajlandóak tudomásul venni közéleti felelősségüket. Minden műalkotás közszereplés, ez nyilvánvaló. Egyfajta hangulatjelentés, érzelem- vagy véleménynyilvánítás, kritika vagy éppen egy gondolkodásmód, akár ideológiai beállítódás prezentációja, de lehet pusztán egy krea­tív ötlet is, amely jelenleg önmagában is állítás. Nem lehetünk közönyösek egy olyan országban, ahol a polgárok harmada effektíve rab, legalább fele egzisztenciális bizonytalanságban él, amikor a pályakezdők egyre nagyobb hányada tervezi elhagyni a hazáját. Nem tehetünk úgy, mintha minden rendben volna, amikor a parlamentben folyó munkát értékeljük. Nem tekinthetjük egyszerű mellébeszélésnek a konkrét hazugságot. 

Nem legyinthetünk újra és újra a politikai döntéshozók cinizmusára és ájtatosságára. Nem engedhetjük meg, hogy a közhangulatot és közmorált tudatosan amortizáló gőgös és arrogáns politikusok dilettantizmusáért a kiszolgáltatott és hagyományosan megbélyegzett csoportok (cigányok, zsidók, alternatívok és munkanélküliek, aluliskolázottak és értelmiségiek, képviselet nélküliek és médián kívülre szorultak) kényszerűen válnak kirekesztetté, úgy, hogy egyre gyakrabban még egymást is ellenségnek tekintik.

A művész közszereplő. Vagy ha nem az, hát közszereplővé kell válnia. A művész nem bujkálhat a felelősség elől. A vélemény hiánya is véleménynyilvánítás, vagyis: öntudatlan politizálás. A művésznek ráadásul gondolnia kell valamit arról, ami körülötte zajlik. A művész nem engedheti meg magának, hogy állami ünnepségeken, a kamerák kereszttüzében politikusokkal gazsuláljon, majd nagy hangon azt hirdesse, hogy ő bizony nem politizál. De igenis politizál. Kiemelt közszereplőként példát, irányt mutat, azt üzeni, hogy minden rendben van, ha úgy cselekszik a többi polgár is, mint ő, vagy éppen ellenkezőleg, felhívja a figyelmet arra, hogy ami jelenleg a magyar kormány hatására történik, az megengedhetetlen. Egy színész nem fogott kezet egy korábbi miniszterelnökkel, mert nem bírta volna megsimogatni a kezével az unokáit a kézfogás után. Ez ugyan egy meglehetősen patetikusan megokolt gesztus volt a részéről, de az igaz, hogy nem kell átvenni az állami kitüntetést, ha az állami szervek működésével szemben mély ellenérzésünk van. Át lehet venni, de nem kötelező. A polgár szabad, a művésznek ráadásul foglalkozásbeli kötelessége a független gondolkodás. Tessék függetlenül gondolkodni és viselkedni! Tessék túllépni a pártok iránt érzett el- és lekötelezettségen! Tessék szembemenni a megszokással!

Tüntetni kell a közmédia züllesztése ellen, a pedagógusok megalázása ellen, a magyar kultúra tudatos amortizációja ellen, a kirekesztő közbeszéd ellen, a kritikát megtorló despotizmus ellen, az offenzív bel- és külpolitika ellen, az „oszd meg és uralkodj” gyakorlata ellen vagy az országot csődbe kormányzó gazdaságpolitika ellen!

A művész azért nem mer politizálni, mert tájékozatlan. Az igaz persze, hogy a sajtóorgánumok és a televíziók sokat veszítettek népszerűségükből a releváns, érdemi információk piacán. Ennek elsősorban az az oka, hogy képtelenek naprakészek, jól informáltak, professzionálisak és pártatlanok maradni, szemben az internet különböző típusú felületeivel. Bárhonnan hozzájuthatunk olyan információkhoz, amelyek segítenének minket eligazodni a politika ügyeiben is. Amennyiben vennénk a fáradságot, és használnánk ezeket az eszközöket. A dezinformált polgár fél a véleménynyilvánítástól, menekül a nyílt vita elől.

2009 óta egyre csak fogy azoknak az alkalmaknak a száma, amikor politikusok főműsoridőben vitáznak a köz dolgairól. Nincs rá igény, mondhatnánk. Vagy nincs min vitázni. Nem tudnak hogyan vitázni. Nem képesek elviselni a másik érveit, vagy nem elég mély a meggyőződésük a mondanivalójukban. Ha a polgárnak fogalma sem lehet arról, hogy tulajdonképpen miről is folyik vita, melyek az eltérő álláspontok, akkor nem lesz esélye szabad felnőtt ember módjára viselkedni. Megalázott vagy éppen ravasz kisgyerekként járul az urnához, ahol esetenként életében először találkozik a jelöltek neveivel. Ez a gyakorlat meg kell hogy változzon. A progresszív politikai erőknek újra vissza kell térniük a nyílt viták rendszeréhez. Minden egyes szakpolitikai vagy ideológiai különbséget tisztán és érthetően kell artikulálni a közösség felé. Minden egyes vitás pontot jelezni kell. Venni kell a fáradságot és a bátorságot, és tisztázni kell az emberekkel, hogy a vita nem probléma, a vita egészséges és hatékony eszköz azért, hogy megtaláljuk a legjobb megoldásokat, hogy mind gazdasági, mind szociá­lis, mind kulturális értelemben előrébb léphessünk. A progresszív erőknek meg kell próbálniuk végre elmagyarázni és láthatóvá tenni, miben is áll a valóságos demokrácia: az egyén szabadságában, az együttműködés kényszerében és a szolidaritás felelősségében.

A politizálás egyik oka lehet az egyes szakmákat sújtó állami dilettantizmus és cinizmus. A dilettantizmus eredményei a fenntarthatatlan struktúrák, az ideológiailag lojális, szakmai kérdésekben azonban inkompetens személyek pozícióhalmozásai, az átláthatatlan és kiszámíthatatlan finanszírozás, az elsősorban megtévesztést és manipulációt szolgáló kommunikáció és így tovább.

A cinizmus ahhoz kell, hogy az egyre védhetetlenebb ügyetlenkedést gőgös magabiztossággal vállalhassák fel a döntéshozók. 

A kormánypárt(ok) gyúanyaga a sunnyogás, az intrika és a szakmák képviselőinek semmibevétele. Ez utóbbinak volt az egyik gyöngyszeme, amikor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere azt találta mondani az őt kérdésekkel bombázó és az utolsó pillanatig együttműködésben reménykedő pedagógusokról, hogy azért akarnak tüntetni, mert nem akarnak tanítani. Azokról a pedagógusokról mondta ezt a református lelkész, akiket ő maga képvisel a kormányban, és akiket átlátszó és betarthatatlan ígéretekkel etettek, s akiket soha semmilyen egyeztetés során nem vettek komolyan.

Amikor politizálásra gondolok, akkor elsősorban a szakmák védelme lebeg a szemem előtt. Minden egyes szakmai szervezetnek, azok képviselőinek, avagy tagjainak, minden egyes polgárnak, függetlenül attól, hogy tartozik-e bármilyen érdekképviseleti fórumhoz, egyszóval bárkinek, akinek van szakmai becsülete, önbecsülése, tisztessége, van tudása, végzettsége, tapasztalata, mindenkinek, aki arra vágyik, hogy komolyan vegyék őt mint szakembert, munkatársat, emberi erőforrást, nem pusztán érdeke, de kötelessége is megvédeni Magyarországot az egyre súlyosabb amortizációtól.

A szakmai és ezzel együtt járó szellemi leépülés jelei szembetűnőek, és ezért elsősorban azok a szakemberek a felelősek, akik gyáván és önérdekből hallgatnak csak azért, mert a végsőkig védik az általuk támogatott kormány tevékenységét. Hogy hallgathat a Professzorok Batthyány Köre, amikor Jeszenszky Géza égbekiáltó tettet követ el a tudományosság ellen? 

Hogyan viselhetik el a táncművészek, hogy a mind szellemileg, mind fizikailag leépült Markó Iván minden szakmai érv ellenére vígan költheti el érdemtelen támogatását? Hogyan engedheti meg a színházi szakma, hogy a végérvényesen politikai komisszárrá züllött Kerényi Imre behatoljon az iskolák falai közé, és szellemi értelemben abuzálja a magyar ifjúságot? Hogyan lehetséges az, hogy a Nemzeti Színház regnáló igazgatóját lejárató kampányhoz asszisztáló, a magyar polgárokat ideológiai alapon megosztó, minden írott és íratlan szakmai szabályt kénye-kedve szerint áthágó Vidnyánszky Attila ténykedése semmilyen komolyan vehető ellenállást nem vált ki az oktatási és kulturális intézményeket igazgató szakemberek részéről?

 Hogy a képzőművészek krémje csendben asszisztálja végig, hogy az ízlésterrort szakmaiságnak aposztrofáló Fekete György átvegye a magyar kulturális élet irányítását? Hogy Matolcsy György immáron két éve beszélhet megveszekedett hülyeségeket a gazdaságról úgy, hogy előadásait szakemberek százai néma csöndben hallgatják végig? Hogy lehetséges az, hogy ilyen sokan vannak, akik képtelenek felfogni a világ differenciáltságát, akik monokróm életszemléletüket szakmaiságnak hazudják, akik vakon helyeslik a mások megaláztatását, akik elemi emberi és szakmai bűnöket és hibákat követnek el, s közben kikérik maguknak, hogy vannak, akik máshogy vélekednek, esetleg még a szájukat is kinyitják, amikor újabb és újabb bornírt helyzetek elé állítja őket ez az egyre súlyosabb dohszagot árasztó magyar akol?

Tűrhetetlen a szakmai opportunizmus! Tűrhetetlen a gyáva hallgatás!
 A szabad véleménynyilvánítás bizonyos esetekben nem pusztán alapjog, de egyben szakmai kötelesség is. Tessék megérteni, hogy az egzisztenciális félelemből ki nem mondott állásfoglalás épp azt az egzisztenciát fogja ellehetetleníteni, amelyet óvnak azok, akik tűrnek. Ha nem tesszük szóvá, hogy a gépet dilettánsok üzemeltetik, akkor a gép előbb-utóbb leáll. Ha engedünk a kísértésnek, észrevétlenül beszorulunk a fogaskerekek közé. A gépezet utolsó nyekkenése egyben mindannyiunk halálsóhaja is lesz. Tessék már végre politizálni!