Nem mindegy .....

" Beteg vagyok
nem azért mert ég a torkom, nem tudok levegőt venni, széthasad a fejem… hanem ég a torkom, nem tudok levegőt venni és széthasad a fejem, a szívem
beteg vagyok és ma nem akartam géphez ülni de 6 évvel ezelőtt pontosan ilyenkor kezdődött el Samuka születése és írni akartam neki egy mesét vagy verset, valamit… szoktam ilyenkor…
és megnéztem, hogy mégis mi újság mert kicsit bűntudatom volt, hogy nem írtam semmit a tegnapi halas élményről, pedig akartam, mert fontosnak tartom…
és akkor az első újság a Radnóti szobor-döntés
beteg vagyok mert egy beteg országban élek és ide hoztam 4 nem ebben az országban született gyermekemet
egy kedves diák, akit nagyon megszerettem, azzal osztotta meg a posztot, hogy nem akar ilyen országban élni… majdnem elküldtem neki a “Samukának egy országot!” írásomat, hiszen igen, pont erről van szó: nem akarunk egy ilyen országban élni és hisszük azt, hogy ezt nem lehet velünk megtenni, közben meg dehogyis nem! íme!
Édesanyám Bukarestből Petőfi 4 sorát küldte Samukának:
“Tudod, mi a virág?
A földnek jósága,
Tudod,mi a jóság?
A lélek virága.”
És küldött egy filmecskét gyönyörű madarakkal.
Szerettem volna én is valami szépet, vidámat írni a kisfiamnak de nem tudok. Miért? Hogy lehet ez? Kiabálhatnékom van: miért nem engeditek? Ég és mar a torkom.
Samuka ragyog. Ő így született. Nagyon nehezen, veszélyesen. A szülésznő barátnőm bátorsága mentette meg az életét, amiért Samuka csak pár végeérhetetlennek tűnő perc után nyúlt. Először csak feküdt gyönyörű fehéren, csukott szemecskékkel, lélegzet és mozdulatok nélkül. Hívni kellett, szólítani, simogatni, lélegeztetni. Aztán egyszer csak megjött. Felsírt és az a hang visszaadta az én életemet is, és visszahívta a szobába az Apját… Ha nem otthon szültünk volna ebből a komplikációból egy sokkal nagyobb lehetett volna és nem valószínű, hogy megússzuk maradandó sérülések nélkül. Erre itt, ebben az országban ahol most élünk nem lett volna lehetőségünk. Erre se. Mert ebben az országban egyre több mindenről döntenek felettünk, helyettünk, egyre több mindenért büntetnek, miközben valódi bűntények fölött hunynak cinkos szemet, hogy azzal is fokozzák a nyomást és a megaláztatást.
Talán azért ragyog Samuka pici kora óta ennyire mert tudja, hogy nagy és tiszta fényre van szükség az egyre sűrűsödő sötétségben, és ezt a tiszta fényt csakis a gyerekek szíve adhatja a világnak.
De mit csinálunk mi felnőttek, akikre ezek a bátor kis lelkek bízták magukat?
Óvjuk-e őket eléggé? Küzdünk-e elég bátran?
Vagy inkább magunknak mesélünk altató meséket, miközben nekik a kezükbe nyomunk egy tabletet és elmenekülünk ki-ki a maga látszat-valóságába…
Olyan közösséget, nem csak iskolát választottunk, amikor Mo.ra jöttünk, ahol a szabadságra nevelés, az egymásra figyelés szociális művészete alapvető értéknek számít. Mindig is mondtam, hogy mi ide jöttünk, nem ebbe az országba, hanem annak ellenére… És több évig tudtam is főleg erre a közösségre koncentrálni. Nem mintha itt minden tökéletes lett volna és olyan tuti siker-történet a működésem, de volt értelme. Most meg egy nagy fájdalom és szinte tudathasadásos állapot az egész ittlétem. Sok tanárt, iskolai dolgozót, szülőt szeretek, tisztelek de nem tudok mit kezdeni azzal az elhatárolódással, amivel a saját jó-dolgunkat féltve képesek vagyunk azt mondani, hogy nem tartozik ránk az, ami a közoktatásban, az országban történik. Nem tudom, lehet, hogy a könyvégetés, a szobordöntögetés se…
Engem intettek kedvesen is meg nem is óvatosságra, mondták, hogy veszélyt hozok a közösségre és még olyanok is, akikkel együtt dolgoztam megkérdőjelezik – másodkézből kapott információk alapján – a szerepvállalásomat. Közben meg ez a közösség is ugyanolyan súlyosan beteg, mint az egész ország, csak más tünetekkel és más önámításokkal.
Mi köze ennek Samukához?
Hát az, hogy neki akartam volna írni… Meg is volt a kezdete: a kocsiban rímelgettem, miközben mentem a nagylányomat elhozni az első kisérettségijéről…
De aztán rám dőlt Radnóti szobra. És rá dőlt mindenre és mindenkire, aki még mindig tűri, még mindig nem akarja látni, hogy igen: a történelem ismétli önmagát… bármilyen csökönyösen is hazudjuk magunknak a “de hát biztosan nem”eket… mi is csak ismételjük azt, amit annyi vakon élni akaró ember tett, akik mellett el lehetett vezeti halk fegyelmezettségben lépkedő tömött sorokat… igen: gyermekeket is!
Nekem eddig olyan könnyű volt elhagyni egy országot. És egyáltalán: én könnyen, túl könnyen kiléptem: országból, családból, életből… És most valahogy mégsem az jön, hogy akkor oké, pakolunk.
Amikor Samukának azt válaszoltam ésszerű ajánlatára, hogy keressünk magunknak egy új országot (ahol elférünk majd mi mindannyian, akik október 5-én kinn leszünk a téren), hogy mi ezt az országot szeretjük és ezt kell együtt jobbá tegyük őszinte is voltam meg nem is. Annyiban nem őszinte, hogy nekem ennek az országnak a szeretete nem egy “adott” érzelem, vagy lét-állapot. És nem azért mert nem itt születtem. Olaszországot könnyű kimondanom, hogy szeretem, pedig oda se születtem mostanság. Magyarországgal, amióta ismerem, bajban vagyok. Tiszta szívvel vágytam ide és rettenetesen csalódtam. Sértett magyarságom kicsit nevetséges gőgjével el is határoztam, hogy bárhova megyek, de ide vissza soha többé nem jövök. Erre mit csinálok 15 évvel később? Nem hogy visszajövök, de még 4 gyereket is idehozok! Tényleg sokan kérdőjelezték meg már akkor is az épelméjűségemet, pedig ezelőtt 5 évvel még tiszta Hawaii volt errefelé (fény-sötétség viszonylatban legalábbis).
A könyvégetés kapcsán írtam már róla: Radnótit nagymamám költő barátnője Veronica Porumbacu fordította románra Édesanyámmal együtt dolgozva. Veronica-t a 1977-es földrengés temette el… Még nem voltam 10 éves, és azon az estén megnyílt a lábam előtt a föld: pontosan fel tudom idézni. Amikor meg felemeltem a rémült tekintetemet, hogy valamibe kapaszkodjak a sötét égben, a távolban egy magas épület felső emeleteit láttam lángokban lezuhanni.
A Waldorf pedagógia és az antropozófus orvoslás nagy fontosságot tulajdonít a 9. év körüli eseményeknek: ezt az időszakot Rubikonnak nevezzük. Elég sok mindent segített megérteni magamból, amikor ezt megtudtam.
A legnagyobb segítség, amit a szüléshez kaptam a szülésznő barátnőmtől az volt, amikor azt mondta nekem, hogy menjek bele a fájdalomba. Ne próbáljak elmenekülni, nyomjak ellene, menjek bele.
Szétnyílik a föld a lábam előtt ha a ledöntött szoborra gondolok és égetik a belázasodni nem tudó arcomat a könyvek lángjai.
De ha egyszer gyerekeket szültem erre a világra és idehoztam őket ebbe az országba úgy érzem, amíg őket nem veszélyeztetem, nekem nem szabad menekülnöm. És bármennyire is fáj a kiközösítés onnan, ahova tartozni szeretnék – ez is csupán egy visszatérő energetikai/sors-minta – bármennyire is kicsi az, amit tenni tudok egymagam, nekem azt meg kell tennem: bele kell mennem a fájdalomba hogy magamat, mint embert mindig újra szüljem. Tartozom vele a mindjárt 6 éves Samukának, és Gábornak és Júliának és Tímeának. És nem azért mert meg kellene őket védenem a külső sötétségtől, hanem mert a legtöbb, mit adhatok, az az, hogy megélhetik, hogy én ezt a sötétséget nem fogadom el. Hogy küzdök, és nem nézek félre, amikor észre kell vennem, hogy az igazi sötétség ott van bennem: abban a zugban, ami lebénít, ami visszatart a cselekvéstől, amit a félelmeim építettek.
Én méltó akarok lenni a gyerekeimhez.
Belemegyek a fájdalomba. "

http://pszl.wordpress.com/2013/11/18/belemegyek-a-fajdalomba/