Rajtunk múlik, hogy ne ezt hallgassuk
Vonaton, buszon, villamoson szóba elegyedik az emberekkel, s azt mondja: ő nem közönyt és apátiát tapasztal, hanem csalódottságot, ingerültséget. Szerinte ma a legjellemzőbb életérzés az, hogy rászedtek minket. A politológus úgy véli, ha itt jobb lesz, attól lesz jobb, hogy a nép talán leszokik a megváltókról, s ráébred, hogy a jövő az ő felelőssége is.
Legyen mindenki a maga megváltója és a kormánytól csak annyit várjon el, amennyit egy kormány meg tud csinálni. Mint mondja, megtörténhet, hogy újra nyer Orbán és csapata, de akkor olyan vérszemet kapnak, aminek következményeit ma még elképzelni sem tudjuk.
- Ahányszor feltűnik a képernyőn vagy hallom a rádióban, kicsit irigylem a derűjét. Ez szerep vagy belülről jön?
Hárman állítottak meg délelőtt a Lehel piacon, hogy annyira szeretnek engem hallgatni, mert olyankor megnyugszanak. Úgy gondolom, ennek az a háttere, hogy negyven évig tanítottam, s ezalatt megtanultam a közönség fejével gondolkodni.
Ha azt akarom, hogy befogadják, amit mondok, meg kell találnom azt a közlésformát, stílust, vagy ha úgy tetszik szerepet, amely ezt lehetővé teszi.
Persze ha nem volna bennem ilyesfajta hajlam, hiába erőltetném. A magyar közéletben rengeteg ember bukik le azzal, hogy a habitusához nem illő szerepet játszik. De van egy másik válaszom is. Magánemberként minden okom megvan arra, hogy derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott legyek. Állampolgárként persze más a helyzet és megint más, ha elemzőként vizsgálódok.
Magánemberként igazán jó dolgom van. Feladat bőven akad: decemberig nyolc előadásom lesz vidéken és a fővárosban.
Sokat olvasok, s ma is elhozom a két unokámat az iskolából, óvodából, nálunk várják ki, amíg a szülők munka után értük jönnek. Mihelyt megtehettem, nyugdíjba mentem.
Nem bírtam nézni, amint az általam legjobban ismert két közeg, a felsőoktatás és a tudományos kutatás - az egyikben negyven, a másikban harminc évig dolgoztam - a szemem előtt zsugorodik, pontosabban omlik össze.
Az utolsó egy évet fogcsikorgatva csináltam végig a dokumentumfilmes és tévérendező osztállyal, de a tisztesség úgy kívánta, hogy ha velem kezdték, fejezzék is be velem. Amikor '93-ban tanítani kezdtem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, csupa nagyszerű kollégával találkoztam, ismert és elismert művészekkel, alkotókkal. Több rostán választották ki azt a tíz-tizenkét hallgatót, akik bejutottak. Ma arról sem vagyok meggyőződve, hogy a rosták egyáltalán működnek, s arról se, hogy a legműveltebb, legtehetségesebb fiatalok kerülnek be. Szóval van okom a derűre, mert legalább nem látom, mi folyik azon a helyen, amit annyira szerettem. Ha még tanítanék, naponta megszenvedném.
- Valójában az érdekelne, hogyan érezzük magunkat itt és most? Jó apropó ehhez az Arc kiállítás, amely idén a "Mi történt velünk?" címet viselte. Közel kétszáz óriásplakát - szellemesek és vérfagyasztóak.
- Az irónia néha segít elviselni az elviselhetetlent. Gondoljon csak Faludy György Pokolbéli víg napjaim című kötetére. A kiállítás egyébként a magyar közélet neuralgikus pontjait ragadta meg.
Az egyik ilyen a trafik-ügy. Nem csoda, hogy legalább tíz plakát foglalkozik vele, mert ez az év - ha nem az évtized - botránya.
A szemérmetlen, pofátlan, nagyüzemi hazudozás, az újkori magyar cinizmus minden példázata benne van. A trafik mutyi a többi nagy lopás mellett pitinek számít.
Kevesen látják át ugyanis, hogy mi történik az uniós pénzekkel, a közbeszerzésekkel vagy a földekkel, viszont a trafik-ügyet a legkisebb faluban is értik. A kiállítás másik központi témája az emigráció.
Engem is fájdalmasan érint, mert egyre több jó képességű volt tanítványomról hallom, hogy elment Padovába bébiszitternek, Londonba sört csapolni, vagy Japánba, sőt, Litvániába. Zita keresztlányai közül az egyik Írországban orvosasszisztens, a másik Wales-ben tanít, a harmadik Kaliforniában él.
- A saját gyerekeit hogy sikerült itthon tartani?
- Nehezen. A vejünk informatikus mérnök, dolgozott már külföldön, van összehasonlítási alapja. Napi téma náluk az esetleges emigráció. Ilyenkor előszedjük Zitával (Petschnig Mária Zita közgazdász) a patriotizmust, de tudjuk, hogy gyengék az érveink.
A másik gyerekemmel még rosszabb a helyzet. Ő kutatóbiológus, nem talált megfelelő munkát. Most készül arra, hogy elmegy zenélni a barátaival egy tengerjáró hajóra.
Ha csak arról lenne szó, amit Matolcsy hajtogat, hogy ez a nagyjából félmillió ember néhány év múlva visszajön és hazahozza a megszerzett tudást, azt mondanám: gazdagodhat ebből az ország.
De nem vagyok ilyen optimista, mert nem látom a magyar gazdasági és társadalmi szerkezetben azokat a továbblépési lehetőségeket, amelyek visszatérésre ösztönöznének bárkit.
Az elvándorlás a 20-35 éves korosztály színe-javát érinti, s a folyamat az utóbbi egy évben tragikusan felgyorsult. És nem az történik, hogy a fiatalok szabadon új hazát választanak. Ez kényszer, ami rengeteg drámával jár annak is, aki elmegy, annak is, aki itt marad, és még nem tudjuk mi a vége, mi az ára az egésznek.
- A kiállításon nagy hangsúlyt kapott a nyomor, a kirekesztés.
- A plakátok drámai erővel tudósítanak erről, miközben másik részük kifigurázza a médiát, amelyből Nócika tízperces szerelmeiről, mellplasztikáról, Bali-szigeteki álomesküvőről dőlnek a hírek.
Mára szinte az egész média beállt szolgálni azt a hazug boldogságot, amit a kormány elvár tőle. Vagyis a társadalom többségének nem ad segítséget ahhoz, hogy eligazodjon a saját országában. Beiktatásakor a kormány középosztályosodást ígért.
Ehelyett iszonyatos méreteket öltött a szociális szegregáció: egy maroknyi csoport irdatlanul meggazdagodott, a tényleges középosztályt agyonnyomorítja az eszement gazdaságpolitika, azok pedig, akik eddig is szegények voltak, még kilátástalanabb helyzetbe kerültek, s még kriminalizálják is őket. Ezek a tények sokszázezer ember mindennapi közérzetét határozzák meg.
- Van kedvenc plakátja?
- Igen, az üres bugyelláris, benne a kokárdával. Az a címe, hogy "Ennyi". Mert tényleg csak ez maradt: a hőzöngő, bornírt, nacionalista duma.
- Mit tapasztal az előadásain, mire kíváncsiak az emberek?
- Mindenütt azt kérdezik: hogyan tudtunk ennyire bevásárolni a Fidesszel? 2010-ben én is azt mondtam, a kétharmados többség jól is elsülhet, mert egy csomó problémát kell megoldani, és így legalább nem lehet áthárítani a felelősséget.
Azt is mondtam: nem biztos, hogy ez ugyanaz a Fidesz, nyolc ellenzéki év alatt tanulhattak. Ebben fogtam leginkább mellé. Tényleg nem ugyanaz, sokkal brigantibbak... A másik, amit mindig megkérdeznek, miért ilyen impotens az ellenzék? Mitől van az, hogy bár a választók zöme rég kiábrándult a Fideszből, tehát most nekik áll a zászló, mégsem tudnak élni vele.
- Mit lát az embereken? Apátiát, közönyt, kétségbeesést?
- Egyáltalán nem. Azt látom, hogy a bizonytalannak kategorizált szavazók rendkívül elszántak.
Ez a hatalmas, rejtőzködő tömeg egyetlen dolgot tud biztosan: azt, hogy elege van a jelenlegi kormánypártból. Azt is látom, hogy az emberek félnek.
"Ha engem megkérdez egy közvélemény-kutató, habozás nélkül rávágom, hogy a Fideszre szavazok. Mert hátha ellenőrzik és megtorolják, ha rossz választ adok" - mondják.
Ilyen korábban nem volt. Talán a Rákosi-rendszert kivéve félni soha nem kellett ebben az országban. Egyébként a magyar közhangulat sokszor fordult már csalódottból bizakodóvá és fordítva. Bíztak Grósz Károlyban, Németh Miklósban, Antall Józsefben, az ifjú Orbánban, a Medgyessy-Kovács duóban, Gyurcsányban.
- Jó, de lát most olyan figurát a páston, aki alkalmas jelölt lenne?
- A választás még messze van. Különben sem hiszem, hogy itt csak Megváltóval lehet boldogulni.
Én a Megváltó-kultuszt mindig giccsnek, túlzásnak tartottam, s tudtam, hogy előbb-utóbb meglesz a böjtje, mert ki fog derülni, hogy egyetlen ember nem tesz csodát.
- Tegyük fel, hogy egy új, jobb csapat alakít kormányt.
A hangvételen, a kormányzás módján, a hivatalok összetételén lehet változtatni, de mihez kezdenek a tönkretett egészségüggyel, a szétvert oktatással és azzal, hogy képtelenség vidékre piacképes munkát vinni?
- A falnak megyek attól, hogy sokan előre elsiratják a győzelmet.
A társadalom bölcsessége kellene ahhoz, hogy beletörődjenek: nem jön a Messiás.
A legjobb, ami történhet, hogy egy szakszerű kormányzati politika képes lesz rangsorolni a problémákat, és nem akarja mind a százhúszat egyszerre megoldani.
Ha itt jobb lesz, attól lesz jobb, hogy a nép talán leszokik a megváltókról, s ráébred, hogy a jövő az ő felelőssége is. Legyen mindenk
i a maga megváltója és a kormánytól csak annyit várjon el, amennyit egy kormány meg tud csinálni. Ha olyan kormányra vágynak, amely varázsvesszővel orvosolja a bajokat, ugyanez a szemét marad jobb- vagy baloldali változatban.
A Fidesz regnálása a szimbolikus beszéden alapszik. Függetlenségi harcról, kettős mércéről, népnyomorító multikról hallunk. "Megvédjük magunkat!" - szavalják.
Ellenségünk ugyan nincs, de állandóan győzünk.
A minden józan észt nélkülöző, öntetszelgő, önmagasztaló gondolkodás- és beszédmód tobzódott itt az elmúlt években. Rajtunk múlik, hogy májustól ne ezt kelljen hallgatnunk.
- Már csak egy kérdésem van. Mi lesz, ha marad a Fidesz?
- Ez a kérdés fél éve kezdi nyomasztani az embereket, meg is kérdezik mindenhol.
Azt szoktam válaszolni: jobb erre is készülni.
Nem kívánom, de megtörténhet, hogy újra nyer Orbán és csapata.
És ha megtapasztalják, hogy ezt a szörnyű négy évet lenyelte az ország, olyan vérszemet kapnak, aminek következményeit ma még elképzelni sem tudjuk.
Igen, elkövetkezhet az idő, amikor a túlélés visszaszorul a privát szférába, csak a család, a baráti kör nyújt fedezéket és egymásban kell tartani a lelket.
De gondolkodni, írni, eszmét cserélni bármilyen körülmények közt lehet.
Mindenesetre nem árt, ha mindenki már most, nyolc hónappal a választás előtt eltöpreng azon: mihez kezd, ha ennél is rosszabb lesz?
Már csak azért is, mert ha végiggondolja, talán tesz is azért, hogy ez ne következzen be.
Sombor Judit írása a Népszavának /
http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=681494&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201310
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése