2012. április 10., kedd

Szívet karcolós... , reményeket keltős... , markáns üzenet az élet törékeny valódiságáról .... Köszönöm, Bogi ....

A Te Történeted: Éltető képek

Tehetetlenül álltam a szobája küszöbén a májusi éjszaka közepén, mellemen összefont karokkal, nekidőlve az ajtófélfának, miközben néma csendben gördültek végig arcomon a könnycseppek, attól félve, hogy megzavarják a békésen szunnyadó angyalka álmát. Búcsúzni jöttem, elköszönni arra az esetre, ha nem jöhetek vissza hozzá, mint ahogyan majd, minden családtagomtól próbálok elköszönni, és megköszönni közös életünk perceit, pár óra múlva. De itt van a legnehezebb dolgom, hisz nincs súlyosabb az anyai szívnél.
Nemrég kaptam csak ajándékba az anyaságot, pont akkor, azon a tavalyi, hideg, hóval fedett februári estén, amikor elveszítettem a testem egészségét, s pont abban a percben, amikor ennek köszönhetően, a családom egyé forrt össze, egy hatalmas erővel és elszántsággal megáldott, csodálatos kötelékké.
De ilyen kevés tapasztalattal is el tudom képzelni, s talán át tudom érezni, hogy mi ment végbe édesanyámban és édesapámban, amikor a férjem értesítette őket, majdnem meghalt a lányuk, sőt továbbra is életveszélyben van, és ha egy pillanatra becsukom a szemem, hogy lássam az érzéseiket, borzongás fut végig rajtam, s elcsodálkozom, hogyan volt erejük, honnan volt tartásuk nem beleőrülni a kétségbeesésbe.
S arról sincs sejtelmem, hogyan tudta magát rávenni a húgom, hogy fáradt testét, és az értetlenségben fuldokló lelkét bevonszolja magával az iskolapadba, mindannak tudatában, hogy én éppen élet-halál között lebegek.
Ahogyan az is kérdéses, honnan vette a képességet a férjem ahhoz, hogy a lányát és a feleségét a kórházban hagyva, biztonságban hazavezessen és vissza, nap, mint nap, egy egész hónapon keresztül. Fizikai fájdalmat érzek újra, ha belegondolok abba a kilátástalan jövőképbe, ami akkor gyökeret verhetett a fejében.
A nap, amelyen kiderült, hogy nem lehetek már soha olyan egészséges, mint korábban, okozhatta volna az összeomlásunkat, de nem így történt, mert ezen a napon az is kiderült, hogy korántsem ért véget az életért folytatott küzdelmem, s ezért, bár belül mindahányunkban meghalt valami, nem volt kérdés, hogy együtt mindenre képesek leszünk, mint ahogyan az sem, hogy ezt a háborút együtt, egymás mellett fogjuk megvívni, és győzni fogunk.
Mégis, mikor több mint, egy évvel később a küszöbön álltam, döbbentem csak rá a valóságra, hogy az utolsó lépést egyedül fogom megtenni, egyedül fogom megmászni a legmagasabb hegyet, egyedül fekszem az asztalra, hogy a több órás, életmentő műtétet végrehajthassák. S ahogy erről a küszöbről visszatekintettem, nagyon jól tudtam, mi a legfontosabb, mi a legtöbb, amit elveszíthetek. A családom, amely az életemet jelenti, hiszen azt kívántam, bár láthatnám felnőni a lányom, arra vágytam, hogy társa lehessek a férjemnek, nővére a testvéremnek, és segítő gyermeke a szüleimnek. Az erőm belőlük fakad, s éppen ezért, az előttem álló hetekben – mint az elmúlt évben is – rájuk volt szükségem, a rám váró nehéz percekben magam mellett akartam tudni őket.
Még a műtét előtt egy hónappal, április egyik délelőttjére hívtam meg a fotós házaspárt, akik már évekkel azelőtt, a házassági eskünk pillanatait is megörökítették. Ellentétes érzést keltett bennem a tavaszi napsütésben fürdő szoba képe, és az arcukra ülő súlyos teher látványa, amely a szívükről sugárzott át, hiszen a ki nem mondott szavak az ő fülükben is csengtek: lehet, hogy utoljára van együtt ez a család, s nekik a szeretetet és a reményt kellett megjeleníteniük, ami a riadt szempárokból áradt.
Aztán egy hónapot töltöttem a képek válogatásával, előhívásával és albumba rendezésével, mert tudtam, hogy minden egyes pillanat, amely visszanéz rám, a végtagjaimba, a csontjaimba, a szívembe csepegteti az erőt, amely segít kapaszkodni majd, az élet minden kínálkozó szikrájába. Olyan komolyan vettem a feladatot, mintha magára a műtétre készültem volna fel ezúton. S valóban így is volt.
A nagy nap reggelén aggódva néztem a férjem mélykék szemeibe, s Ő érzett mindent, amit én éreztem, többek között azt is, hogy az átnyújtott albumnak kulcsszerepe van a következő órákban, napokban, hetekben. Ennek fényében, gondoskodott arról, hogy a képek mindig a közelemben legyenek, s míg a lélegeztető gép emelte és süllyesztette a mellkasomat, addig a lelkem éltetéséről, ezek gondoskodtak, valahol hátul, a tudatalattimban.
Már levettek a gépről, két hét is eltelt a műtét napja óta, amikor a kezembe mertem venni őket. Attól rettegtem, hogy ha csak végigjáratom ujjaimat az arcukon, összeomlok, mint a kártyavár, elgyengülök, nem tartok ki a végéig. Elég volt csak ránéznem a zárt szekrényajtóra, amely mögött, sejtésem szerint lapultak, máris eszembe jutott, hogy bármire képes vagyok értük, a családomért. Az emlékeimből táplálkoztam, s az érzésből, amely akkor áradt szét a szívemben, amikor a műtő előtt elbúcsúztam hát Tőlük is. Rövid mosolyt váltottunk, s könnyeink mutatták milyen vihar és szomorúság dúl a lelkünkben. Már ennek a képe is felkavaró volt, de minden maradék erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy remegő, s a hangszálaim mellett meghúzódó, friss varratok miatt, kissé rekedt hangon kérjem a nővért, adja ide az albumom.
Talán az utolsó pillanatok egyike volt ez, mert a tartalékaim kimerülőben voltak, a következő percek, órák történései miatt, így is majdnem kicsúszott lábam alól a talaj, amikor kiszálltam a kerekesszékből, a röntgenvizsgálatot követően. Az esély, hogy vége a másfél éves rémálomnak, éppoly megrázó volt, mintha azt közölték volna, hogy nem tudtak megmenteni. Nem tartották a kezem a családtagjaim, mert egyedül kellett megtennem az út végét, de mögöttem álltak mindvégig, vagy a szekrényből figyelték a percet, amikor rájuk került a sor, hogy éltessenek.
Most, majd’ egy évvel később, édesen szendereg a karomban, szuszog a kis angyalkám, ha én megmozdulok, Ő megrebben, piheg, ha hangosabban veszem a levegőt, Ő gyorsabban lélegzik, s viszont ugyanígy, mikor Ő álmában kacag, az én szívverésem kihagy, mikor remeg a szemhéja, az ereimben zubog a vér, a csuklómon érzem a szívem dobogását. Együtt érzünk, együtt rezdülünk, anya és lánya, erre vágytam egy évvel ezelőtt, a küszöbön állva.
Élek, anyaként, feleségként, gyermekként és testvérként, velük együtt és értük. Csodálatos.

Keményné Makai Boglárka

2 megjegyzés:

  1. Atyám...
    Erre nincsenek szavak...

    VálaszTörlés
  2. Ugye, Julcsi ..... ????
    Nemrég indult a Bogi azon a fura -törtetős Tesz Vesz-es blogversenyen, ott találtam rá megbújva a kincsre, melyet képvisel a személyisége .........
    Ő volt az a szülés előtt álló nő, akit savlekötő helyett lúggal itattak meg a császárszülése előtt...... Elképesztő erő lakozik ebben a kis nőben és nagyon megérdemli a kegyelmet, melyet megítélt neki másodjára is az élet ....
    Figyelemmel kísérem azóta a lépéseit....

    VálaszTörlés